30 ¹Amikor Ráchel látta, hogy ő meddő, féltékeny lett a nővérére. Azt mondta a férjének: »Adj nekem gyermekeket, különben meghalok!« ²Jákob ezért megharagudott rá, és azt felelte: »Hát én vagyok az Isten, aki megtagadta tőled méhed gyümölcsét?« ³Erre Ráchel így szól: »Itt van a szolgálóm, Bilha, menj be hozzá! Szüljön ő a térdemen, és legyenek fiaim általa!« ⁴Feleségül adta tehát neki Bilhát, aki, ⁵miután a férfi bement hozzá, fogant, és fiút szült. ⁶Ráchel ekkor azt mondta: »Igazságot szolgáltatott nekem Isten! Meghallgatta szavamat, és fiút adott nekem!« Ezért elnevezte Dánnak.
⁷Aztán ismét fogant Bilha, Ráchel szolgálója, és szült Jákobnak egy másik fiút. ⁸Ráchel erre azt mondta: »Az Úr harcát vívtam a nénémmel, és győztem!« Elnevezte tehát Naftalinak.
⁹Amikor Lea látta, hogy ő nem szül, odaadta a férjének szolgálóját, Zelfát. ¹⁰Amikor az fogant és fiút szült, ¹¹így szólt: »Szerencsére!« Elnevezte tehát Gádnak.
¹²Másikat is szült Zelfa, ¹³s ekkor Lea azt mondta: »Ő a boldogságomra szolgál, mert boldognak mondanak engem az asszonyok!« Ezért elnevezte Ásernek.
¹⁴Amikor Rúben egyszer búzaaratás idején kiment a mezőre, mandragórát talált, és elvitte anyjának, Leának. Ráchel azt mondta neki: »Adj nekem fiad mandragórájából!« ¹⁵Az így felelt: »Kevésnek találod, hogy a férjemet elvetted tőlem, még a fiam mandragóráját is elvennéd?« Ráchel erre azt mondta: »Veled alhat ma éjjel a fiad mandragórájáért!« ¹⁶Amikor aztán Jákob estefelé megjött a mezőről, Lea kiment elé, és így szólt: »Hozzám kell bejönnöd, mert bérbe vettelek a fiam mandragórájáért.« Vele aludt tehát azon az éjszakán. ¹⁷Isten pedig meghallgatta könyörgését. Fogant, megszülte az ötödik fiút, ¹⁸és azt mondta: »Megadta Isten a béremet, mert odaadtam szolgálómat az uramnak!« – Elnevezte tehát Isszakárnak.
¹⁹Lea azután megint fogant, megszülte Jákobnak a hatodik fiút, ²⁰és azt mondta: »Jó ajándékkal ajándékozott meg engem Isten: ezután is velem lesz az uram, mivel hat fiút szültem neki.« Ezért elnevezte a fiát Zebulonnak.
²¹Ezután egy lányt szült, név szerint Dínát.
²²Az Úr azonban megemlékezett Ráchelről is: meghallgatta őt, és megnyitotta a méhét. ²³Fogant tehát, fiút szült, és azt mondta: »Elvette Isten a gyalázatomat.« – ²⁴Elnevezte a gyermeket Józsefnek, mondván: »Adjon hozzá az Úr egy másik fiút is nekem.«
²⁵József születése után Jákob így szólt Lábánhoz: »Bocsáss el engem, hadd térjek vissza hazámba és földemre! ²⁶Add ide feleségeimet és gyermekeimet, akikért szolgáltam neked, hadd menjek! Hiszen ismered a szolgálat feltételeit, amellyel szolgáltam neked.« ²⁷Lábán azt mondta neki: »Bárcsak kegyelmet találnék a szemedben! Jóslatból tudom, hogy miattad áldott meg engem az Isten. ²⁸Határozd meg béredet, amelyet adnom kell neked!«
²⁹Erre ő így felelt: »Tudod, hogyan szolgáltam neked, és mennyire gyarapodott jószágod a kezemben. ³⁰Alig volt valamid, mielőtt hozzád jöttem, s most pedig gazdaggá lettél, mert megáldott az Úr téged a lábam nyomában. De mikor gondoskodhatok már végre a magam házáról is?« ³¹Lábán erre megkérdezte: »Mit adjak hát neked?« Ő azt válaszolta: »Semmit, hanem csak tedd meg, amit kérek, akkor megint legeltetem és őrzöm juhaidat. ³²Ma körüljárom minden nyájadat. Különíts el minden tarka és pettyes szőrű juhot! Ha aztán lesz a juhok között fekete, a kecskék között pedig pettyes vagy tarka, legyen az az én bérem. ³³A becsületemmel felelek azért, hogy ezentúl, amikor eljössz, meglátod a béremet. Mindaz ugyanis, ami nem lesz tarka vagy pettyes a kecskék között, vagy fekete a juhok között, lopásról vádoljon engem!«
³⁴Azt mondta erre Lábán: »Szívesen elfogadom, amit kívánsz!« ³⁵Még aznap el is különítette a csíkos és a foltos bakokat, és minden tarka és foltos kecskét mindattól, ami fehér volt, és minden fekete szőrű juhot. Átadta azokat a fiai kezébe, ³⁶és háromnapi járóföld távolságot hagyott maga és Jákob között, aki Lábán többi nyáját legeltette.
³⁷Erre Jákob zöld nyárfa-, mandulafa- és juharfavesszőket vett, részben meghántotta őket úgy, hogy azokon, amelyeket meghámozott, előtűnt a fehérség. ³⁸Aztán a vesszőket, amelyeket részben meghántott, berakta az itatóvályúba, ahova a vizet szokták önteni, hogy amikor inni jönnek a nyájak, szemük előtt legyenek a vesszők, s azokra nézzenek, amikor fogannak. ³⁹Így azután az történt, hogy a párzás hevében a juhok a vesszőkre néztek, és csíkosakat, tarkákat és pettyeseket ellettek.
⁴⁰Jákob aztán különválasztotta a bárányokat, a nyájat pedig külön terelte mindattól, ami csíkos és fekete volt Lábán nyájában. Külön itatta a saját nyájait, és nem tartotta őket Lábán nyájával együtt. ⁴¹Valahányszor erős juhok párosodtak, Jákob odatette a vesszőket a vályúkba a juhok szeme elé, hogy azokra nézzenek, amikor fogannak. ⁴²Amikor azonban gyenge juhok voltak ott, nem tette oda őket. Így aztán, ami gyenge volt, Lábáné lett, ami pedig erős volt, Jákobé lett. ⁴³Jól meg is gazdagodott ez az ember, lett neki sok nyája, szolgálója és rabszolgája, tevéje meg szamara.
6 ¹Amikor azután az emberek sokasodni kezdtek a földön, és leányokat nemzettek, ²látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek. ³Isten ekkor így szólt: »Ne maradjon lelkem örökké az emberben, mivel test: százhúsz esztendő maradjon meg napjaiból!« ⁴Óriások voltak a földön azokban a napokban – azután, hogy az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz, és azok szültek –, ezek az ősidők erős, híres férfiai.
⁵Amikor azonban az Úr látta, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolata folyton gonoszra irányul, ⁶megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és mélyen bánkódva szívében ⁷így szólt: »Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az embert és a jószágot, a csúszómászót és az égi madarat, mert bánom, hogy alkottam őket!«
⁸Noé azonban kegyelmet talált az Úr előtt.
⁹Noé nemzetségének története a következő. Noé igaz és tökéletes ember volt nemzedékében: Istennel járt. ¹⁰Három fiút nemzett: Szemet, Kámot és Jáfetet.
¹¹A föld azonban megromlott Isten előtt, és telve volt gonoszsággal. ¹²Amikor aztán látta Isten, hogy a föld megromlott – mert romlott útra tért minden test a földön –, ¹³azt mondta Noénak: »Elérkezett a vége minden testnek előttem: megtelt a föld gonoszsággal általuk, s én elpusztítom őket a földről.
¹⁴Készíts magadnak bárkát cédrusfából – kamrákat készíts a bárkában –, és kend be szurokkal belülről, kívülről. ¹⁵Így készítsd el: háromszáz könyök legyen a bárka hossza, ötven könyök a szélessége, és harminc könyök a magassága. ¹⁶Készíts ablakot a bárkára, s attól egykönyöknyire legyen a teteje; a bárka ajtaját pedig oldalt helyezd el; alsó, középső és felső fedélzetet készíts benne.
¹⁷Mert íme, én az özön vizeit hozom majd a földre, hogy megöljek minden testet, amelyben az élet lehelete van az ég alatt; minden, ami a földön van, elvész. ¹⁸Veled azonban szövetséget kötök: menj be majd a bárkába, te, és veled a fiaid, a feleséged és a fiaid feleségei. ¹⁹Vigyél be a bárkába minden állatból, minden testből kettőt-kettőt, hímet és nőstényt, hogy életben maradjanak veled. ²⁰A madárból, faja szerint, a lábasjószágból, faja szerint, s a föld minden csúszómászójából, faja szerint. Mindenből kettő-kettő menjen be majd veled, hogy életben maradjon. ²¹Végy magaddal minden eledelből is, ami ennivaló, s hordd be magadhoz, hogy eleségül legyen neked és nekik.«
²²Meg is tette ezt Noé. Mindent megtett úgy, ahogy Isten megparancsolta neki.
7 ¹Azt mondta erre az Úr Noénak: »Menj be a bárkába, te és egész házad népe, mert téged találtalak igaznak előttem ebben a nemzedékben. ²Minden tiszta állatból végy hetet-hetet, hímet és nőstényt, a nem tiszta állatokból pedig kettőt-kettőt, hímet és nőstényt, ³az ég madaraiból is hetet-hetet, hímet és nőstényt, hogy a magja megmaradjon az egész föld színén. ⁴Mert még hét nap, azután esőt hullatok a földre negyven napon és negyven éjen át, s eltörlök a föld színéről minden lényt, amelyet alkottam!« ⁵Meg is tette Noé mindazt, amit az Úr megparancsolt neki. ⁶Hatszáz esztendős volt, amikor az özönvíz elárasztotta a földet.
⁷Bement tehát Noé a bárkába az özönvíz elől, és vele fiai, felesége, és fiainak feleségei. ⁸A tiszta és tisztátalan állatokból, a madarakból is, és mindabból, ami mozog a földön, ⁹kettő-kettő, hím és nőstény ment be Noéhoz a bárkába, amint az Úr megparancsolta Noénak. ¹⁰Amikor aztán eltelt a hét nap, elárasztották az özön vizei a földet.
¹¹Noé életének hatszázadik esztendejében, a második hónapban, a hónap tizenhetedik napján feltört a nagy mélység minden forrása, megnyíltak az ég zsilipjei, ¹²és negyven napon és negyven éjen át esett az eső a földre. ¹³Ugyanazon a napon ment be Noé a bárkába, és vele Szem, Kám és Jáfet, a fiai, s velük felesége és fiainak három felesége, ¹⁴ők, és minden állat, faja szerint, minden lábasjószág, faja szerint, és minden csúszómászó, amely mozog a földön, faja szerint, minden, ami repül, faja szerint, minden madár és minden szárnyas. ¹⁵Kettő-kettő ment be Noéhoz a bárkába minden testből, amelyben az élet lehelete volt. ¹⁶Hím és nőstény ment be minden testből, amely bement, amint Isten megparancsolta neki. És bezárta őt az Úr kívülről.
¹⁷A vízözön pedig negyven napig áradt a földre. A vizek megszaporodtak, és felemelték a bárkát a földről. ¹⁸Azután rettenetesen megáradtak, és betöltöttek mindent a föld színén; a bárka pedig továbbhaladt a vizeken. ¹⁹Végül igen elhatalmasodtak a vizek a föld felett, és elborítottak minden magas hegyet az egész ég alatt: ²⁰tizenöt könyökkel volt magasabb a víz, mint a hegyek, amelyeket elborított.
²¹Oda is veszett minden test, amely mozgott a földön, minden madár és barom, vad, és minden csúszómászó, amely nyüzsög a földön – és valamennyi ember. ²²Minden meghalt, amiben a szárazföldön az élet lehelete volt. ²³Eltörölt tehát minden lényt, amely a földön volt, embert, jószágot, csúszómászót és égi madarat, eltörölte őket a földről, csak Noé maradt meg, és azok, akik vele voltak a bárkában. ²⁴Százötven napig tartották hatalmukban a vizek a földet.
8 ¹Ekkor megemlékezett Isten Noéról, s minden állatról és minden baromról, amely vele volt a bárkában. Szelet támasztott a földön, és a vizek apadni kezdtek. ²Bezárultak a mélység forrásai és az ég zsilipjei, s megszűnt az eső az égből. ³A vizek visszahúzódtak a földről, folytak visszafelé, és százötven nap múlva apadni kezdtek. ⁴A hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján megállapodott a bárka Ararát hegyein. ⁵A vizek pedig egyre apadtak a tizedik hónapig: s a tizedik hónapban a hónap első napján előtűntek a hegyek ormai.
⁶Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; ⁷az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. ⁸Ez után kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén. ⁹De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. – Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába. ¹⁰Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. ¹¹Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, ¹²de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá.
¹³Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe. ¹⁴A második hónapra, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld.
¹⁵Ekkor Isten így szólt Noéhoz: ¹⁶»Szállj ki a bárkából, te és veled a feleséged, fiaid és a fiaid feleségei! ¹⁷Hozd ki magaddal az összes állatot, amely veled van, minden testet, szárnyast, lábasjószágot, és minden csúszómászót, amely nyüzsög a földön! Járjatok-keljetek a földön: szaporodjatok és sokasodjatok rajta!« ¹⁸Kiszállt tehát Noé és vele fiai, a felesége és fiainak a feleségei, ¹⁹és kijött a bárkából valamennyi állat, lábasjószág és csúszómászó, amely nyüzsög a földön, faja szerint.
²⁰Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. ²¹Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: »Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem. ²²Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.«

KNB SZIT STL BD RUF KG